A kivándorlóhajó

Sok mindennel foglalkoztunk már itt a blogon, viszont még alig-alig esett szó magáról a hajóútról. Honnan indultak el a magyar kivándorlók, jellemzően hová érkeztek meg a tengerentúlon, mennyi ideig tartott az út és milyen körülmények között utaztak?

Az 1870-es évekre a vitorláshajókat végleg felváltották a nagyobb, gyorsabb és megbízhatóbb és kiszámítható szolgáltatást nyújtó óceánjáró gőzhajók, amelyekkel az Atlanti-óceánon való átkelés menetideje is jelentősen csökkenthetővé vált. Egyre több hajótársaság indított tengerentúli járatokat, amely hamarosan komoly árversenyt eredményezett és tovább csökkentette a hajójegyek egyébként is zuhanó árait. A kivándorlók többségének mégis hatalmas megterhelést jelentett a hajójegyek megvásárlása: 1900 körül egy férfi mezőgazdasági munkás éves bére körülbelül 180-200 korona volt (egy női munkás viszont csak 140-160 koronát keresett), miközben a hajójegyek ára 160-200 korona között volt, ami rendszerint még nem tartalmazta a vonatjegy árát a kikötőig.

A korszak európai kivándorlóinak elsöprő többsége New Yorkba igyekezett, így az üzemeltetett hajójáratok többségének is ez a város volt a végcélja. A nagyobb európai hajótársaságok a következőek voltak: a Hamburg-Amerikanische Packetfahrt Actien-Gesellschaft, röviden Hamburg-Amerika Linien Hamburgban, a Norddeutscher Lloyd Brémában, a Nederland-Amerikanische Stoomwart Maatschsappij, röviden Holland-Amerika vonal, Rotterdamban, a Red-Star-Line Antwerpenben, Compagnie Général Transatlantique Havrében, a White Star Line és a Cunard Line Liverpoolban, valamint a Navigazione Generale Italiana és a La Veloce.

Ebbe a versenybe viszonylag új versenyzőként szállt be a magyar kormány által 1903-ban megkötött szerződés révén a Cunard Line, amely Fiume és New York között indított közvetlen hajójáratot. A szerződésben az angol cég vállalta, hogy három kettős csavarú, legalább 10 ezer bruttóregiszter-tonna kiszorítású, legalább 13 és fél- 14 és fél mérföld óránként sebességre képes gőzhajóval üzemelteti a járatot, kéthetenkénti indulással; a járatsűrűség szükség szerint növelhető volt. A szerződés rögzítette a viteldíjakat: egy III. osztályon utazó hajójegye postagőzös esetén 180 korona volt (12 évnél fiatalabb gyermeknek 90 korona), míg a 15 mérföld/órás sebességnél gyorsabb gőzhajókon 200 korona (gyermekeknek 100 korona). Az 1 évnél fiatalabb gyermekek ingyen utazhattak.

A XIX. század második felében bekövetkezett technikai újításoknak köszönhetően drasztikusan lecsökkent az Atlanti-óceán átkeléséhez szükséges idő. A Liverpool-New York útvonalon az 1830-as években még 16-17 napos menetidővel lehetett számolni, ami a fejlett gőzgépek, a hajócsavar és a vasból készült hajótest bevezetésével a század végére akár 5-6 napra is csökkent. Az egyszerű kivándorlóknál senki sem lehetett hálásabb ezért, hiszen ennél kevesebb időt kellett eltölteniük a sötét, levegőtlen fedélköz mostoha körülményei között. A hajótársaságok reklámjainak azonban ritkán lehetett hinni: gyakori trükk volt részükről, hogy átkelési időnek a társaság leggyorsabb hajójának rekordját adták meg, az óceán átkelését pedig nem a tényleges kikötők között számították, hanem a Délnyugat-Anglia partjainál fekvő Scilly-sziget és a New Jersey-ben lévő Sandy Hook világítóhajója közötti 2850 mérföldes távolságra megtételéhez szükséges menetidőre. Így a Red Star társaság hét és fél napos menetideje a valóságban 9-9 és fél napig tartott, sőt a New York-i várakozással és a Bécstől Antwerpenig tartó vonatúttal együtt az utazás inkább 14-15 napos volt. A Hamburg-Amerika Linien a reklámokban büszkén emlegette az óceánátkelés 6-7 napos rekordját, ám ezt csak a 23 mérföldes óránkénti sebességre képes Deutschland nevű gyorsgőzöse tudta elérni, a többi gyorsgőzössel ugyanúgy 9-10 napig tartott az út, a postagőzösökkel pedig inkább 12-14 nap. A Cunard által kínált Fiume-New York jóval hosszabb menetidőt ígért, hiszen a nagyobb távolság mellett a hajók még több kikötőben is megálltak: Nápolyban, Palermóban, Gibraltáron és Tenerifén, így az utasok nem ritkán 20 napnál is hosszabb ideig voltak kénytelenek a hajó vendégszeretetét élvezni.

Milyenek voltak az utazási körülmények? Beszéljenek erről maguk az utasok. Tonelli Sándor 1907-ben az Ultonián utazott:

“A büzt, amely ezekben a hálóhelyiségekben uralkodott, csak elképzelni lehet, de leirni nem. Akármelyik kaszárnya legénységi szobája szanatórium volt az Ultonia hálótermeihez képest. Legnagyobb volt a büz a mi hálótermünkben, mert ide torkolltak be a körülöttünk és alattunk levő helyiségek ajtói. Mindenki nálunk pipázott és nálunk sürüsödött össze gőzzé, vagy gázzá száz meg száz ember lehellete, testének kigőzölgése.”[1]

[1] Tonelli: Ultonia,28-29.

György János Hamburgból utazott New York felé:

A kétezernél több kivándorló néhány tágas hajóüregbe volt éjjeli szállásra összezsufolva, annyira, hogy voltak üregek, amelyekben közel 300 kivándorló hált éjjelenként együtt […] Reggelenként maguk az üregek inkább takarítatlan klozetekre, mintsem emberi lakóhelyekre emlékeztetnek. A klozeteken viszont ezek rendes tartalma annyira elöntötte a helyet, hogy sokkal inkább meg lehet közelíteni egy trágyadombot, mintsem azokat lehetett. Mosdásnál a mintegy 1500 férfi kivándorló számára néhány mosdó, s mindössze két, mondd, kettő törülközőkendő állt rendelkezésre: e kendőkről , természetesen, az első száz ember megtörülközése után vastagon csöpögött le a nedves piszok.[2]

[2] György János: Kivándorlás Amerikába (Budapest, 1910), 20-21.

A szálláskörülmények mellett borzasztó volt az ellátás is:

Mindenki az ebédlőbe vezető szük folyosóra tolakodott, hogy lehetőség szerint az első turnusba kerüljön… A harmadik turnusnál már nagyon sokszor felhigították a levest, a főzelékből pedig kifogyott a hús. Ami pedig még kellemetlenebb volt, az egyes turnusok után nem mosták ki a csajkákat meg tányérokat, hanem a pincérek ujra hozták a nagy kondérokat és az első csoport által meghagyott maradékba csapkodták be nagy merítő kanalakkal a friss ételt.[3]

[3] Tonelli: Ultonia, 64-65.

Érthető hát, mekkora megkönnyebbüléssel élték meg a kivándorlók, amikor 2-3 hetes hajózás után kikötöttek New Yorkban. A zsúfolt hajókhoz, a rémes ellátáshoz, a  viharos óceánon sokakat elérő tengeribetegséghez képest bármely légitársaság turistaosztálya luxusutazásnak tűnik, nem igaz?

 

A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú “Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program” című kiemelt projekt keretei között valósult meg.

 

Hírdetés

Miért jöttem Amerikába?

A tengerentúli kivándorlás egyik legfontosabb kérdése természetesen az, miért döntött úgy sok százezer magyar, illetve Magyarországon élő ember, hogy elhagyja szülőfaluját és sok ezer kilométerrel nyugatabbra, egy számára jórészt ismeretlen, idegen országban próbáljon szerencsét és keressen megélhetést.

A tudomány számos tényezővel magyarázza ezt az alacsony bérektől kezdve a magas adóterheken át egészen a kivándorlási ügynökök által a falvakban folytatott propaganda-tevékenységig. A történelem kutatásánál persze sohasem szabad megfeledkezni arról, hogy hús-vér emberek életével, döntéseivel, motivációival foglalkozunk, így mi lehet érdekesebb annál, mint személyes beszámolókból ismerni meg annak az okait, amiért életük legnagyobb kalandjára vállalkoztak.

Forrás: nps.gov

Az amerikai magyarság egyik legrégebbi és legnagyobb hatású napilapja, a Szabadság, amely 1909 januárjában pályázatot hirdetett. Arra kérte olvasóit, hogy írják meg, miért vándoroltak ki az Egyesült Államokba, s az olvasói leveleket “Miért jöttem Amerikába?” címmel folytatásokban közölte. Ezzel az alábbi célt akarta elérni: ”A kérdések nyomán meg akarjuk ismerni az amerikai magyarság gondolatvilágát ebben a nagyarányu kérdésben, mely az amerikai magyarság jövőjének fejlesztésénél még nagy szerepet játszhat.”

A levélsorozat talán a transzatlanti kivándorlás kutatásának egyik legérdekesebb forráscsoportja – ezekből olvassunk bele néhányba.

Legtöbben az elviselhetetlenül magas adók és közterhek miatt panaszkodtak és ezzel magyarázták, hogy elhagyták az országot: ”A nép kidülhet, ha mindjárt éhen is, de az államnak csonkitást nem lehet szenvedni, végül ez uj haza egyéni szabadságomat nem sérti meg” – írta Malinák Ferenc Clevelandből. Hasonlóan vélekedett Hernicz József az indianai South Bendből: 

”[Magyarország] fiainak csak keserüséget okoz, testi és szellemi tönkrejutásán dolgozik, mert csak adófizetőnek, értéktelen holminak… tekintik a magyar népet…”Egy oly hazát, a mely és ameddig így bánik fiaival, nem érdemes szolgálni.”

Sokakat természetesen a magasabb kereset ígérete hozott az Egyesült Államokba és a legtöbben nem is csalódtak ebben.

Schmidt M. a New Jersey-i Hobokenből így írt: ”Mily nagy ellentét van az új hazám és ó-hazám közt, ha ott, hol ugy kellene dolgozni, hát bizony mindig sztrájkolnánk, de haj! a dollár, ez a huncut dollár öt korona és ezért kell türni, szenvedni, ha már ily messze jöttünk…Tehát a jobb jövő és nyugodtabb megélhetés öreg napjaimra édes szeretett magyar hazámban: ezért jöttem Amerikába.” Szkok John (Franklin Furnace, NJ) is elégedett volt a sorsával: ”Mert az óhazában néha még száraz kenyérből sem ehettem eleget, de itt már a hust is meguntam.”

Sokan említették az anyagiak mellett az Amerikában tapasztalt nagyobb mértékű szabadságot. A kivándorlók zöme paraszti származású volt, akik a posztfeudális magyar társadalom minden terhét nyögték még. Nem csoda hát, hogy Amerikában meglepődve tapasztalták, hogy a jobb kereseti lehetőségeken kívül “megvan a szabadság gyakorlata is, amely még egy legkisebb madárnak is a legnagyobb öröme” – írta levelében J. Nagy (Stiles, PA). Szabó John Chicagóból az alábbiakban foglalta össze amerikai tapasztalatait: ”Most vagyok az az ember, akinek otthon csak sejtettem, hogy jogom volna lenni, t.i. független, szabad ember. És mind erre Amerika tanított meg.”

Vajon azok a magyarok, akik ma Amerikában élnek, mit válaszolnának egy hasonló pályázat ugyanezen kérdésére?

Forrás: Szabadság (1909 január-februári számai)

A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú “Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program” című kiemelt projekt keretei között valósult meg.

Amerikai képeslapok

A tengerentúli kivándorlás kutatásának egyik legfontosabb forráscsoportja az ún. Amerika-levelek, amelyeket kivándorlók küldtek haza családtagjaiknak, barátaiknak. Ezekben rendszerint részletesen írtak sorsukról, mindennapjaikról, kilátásaikról, így rajtuk keresztül nem mindennapi betekintést nyerhetünk az amerikai-magyar “kivándorlólét”-be. Ezek mellett gyakran elfeledett másik forrástípus a képeslap, amely – bár jóval tömörebb – nem kevésbé izgalmas információkat közöl.

Miért is küldtek képeslapot a kivándorlók? Elsősorban olcsóbb volt, mint egy levél feladása, másrészt a rajta szereplő kép betekintést nyújthatott az otthoniaknak abba, milyen is a távoli Amerika. A képeslap terjedelmi korlátait sokszor úgy küzdötték le, hogy a “képes” oldalát is sűrűn teleírták, így sokszor csaknem annyi szöveg fért rá, mint egy levélpapírra.

De hol is lelhetünk ilyen képeslapokra? Sok kivándorló még az indulás előtt küldött haza egy képeslapot Fiuméból vagy valamelyik európai kikötőből, ezeken zömmel a kikötő vagy egy hajó látható. Nem véletlen ez, hiszen legtöbben közülük először látta a tengert és élete utazása előtt állt.

A megérkezés után természetesen a legtöbben ismét igyekeztek tájékoztatni szeretteiket arról, hogy szerencsésen átkeltek az óceánon, illetve átjutottak a rettegett “kecegárdán” is az Ellis Island-i bevándorló ellenőrző állomáson.

A további képeslapok azokat a helyeket mutatták be, ahol munkát találtak, gyakran az üzemeket, bányákat, illetve a magyar szem számára bámulatos városokat: Chicago-t, Pittsburgh-öt, New York-ot. A képeslapok helyett később egyre inkább leveleket küldtek, de a gyors, rövid, és olcsóbb információközlésnek továbbra is ez maradt a módja.

Hol láthatunk ilyen képeslapokat? Szinte minden nagyobb antikváriumnak vannak képeslapjai, persze amerikaiak ritkábban, illetve sokáig kell böngészni közöttük. Akár Vaterán, akár ebay-en lehet Amerikából hazaküldött képeslapokat találni, illetve érdemes az Arcanum ingyenes digitális képeslap-gyűjteményét átnézni: http://postcards.arcanum.hu/hu/.

Jó ideje magam is gyűjtöm ezeket a képeslapokat és tervezem, hogy több posztban is bemutatom őket. Érdemes lesz tehát visszatérni a blogra:-)

A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú “Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program” című kiemelt projekt keretei között valósult meg.

 

HAAS, alkoss…

Ma és holnap kerül megrendezésre a Magyarországi Amerikanisták Társaságának a konferenciája, amelynek a Pázmány Péter Katolikus Egyetem ad otthont. Ezen én is előadást tartok “Death of a Nation?: Debating the Great Transatlantic Emigration from Hungary (1890-1914)” címmel. Akit érdekel az esemény, szeretettel várjuk.

A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú “Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program” című kiemelt projekt keretei között valósult meg.

Hunky Blues

A mai poszt szintén érdekes film beharangozója: Forgács Péter rendezésében 2009-ben jelent meg a Hunky Blues című dokumentumfilm, amely éppen a ‘Nagy Kivándorlás’ történetét örökíti meg, és amely 2011-ben a Mediawave fesztiválon elnyerte a fődíjat a dokumentumfilm kategóriában.

Forgács filmje készítése közben számos korabeli forrást használt (ezek közül sok még szerepelni fog ezen a blogon is) és nagyon informatív szövegre fűzte azokat. Egy filmnél persze a látványvilág is roppant fontos: korabeli filmbejátszásokkal és eredeti fotókkal párosította vizuálisan a szöveget. A cím (hunky= a kivándorló magyarok csúfneve az USA-ban) azt az érdekes kettősséget fejezi ki, amellyel a kivándorlóknak szembe kellett nézniük: magyarként a távoli, minden atomjában ismeretlen, idegen világban.

Aki többet szeretne megtudni a Nagy Kivándorlás koráról és a magyar kivándorlás jellegéről, mindenképpen nézze meg. A film egy verziója elérhető a youtube-on (az nem derült ki, hogy legális-e ez a verzió, ezért azzal linkelem ide, hogy amennyiben nem, ne nézzétek meg), illetve természetesen meg is vásárolható  angol és magyar nyelven is. A link tehát:

https://www.youtube.com/watch?v=9B5IsDwOFls

Megvásárolható például itt:

http://www.amazon.com/Hunky-Blues-Peter-Forgacs/dp/B004TRJRCC

A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú “Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program” című kiemelt projekt keretei között valósult meg.

 

Egy (nagy) darab kézzel fogható történelem

A legutóbbi posztban bemutattam, hogyan lehet néha érdekes írott történelmi forrásokra szert tenni; a maiban azt mesélem el, hogyan lehet néha a kézzel fogható történelembe is belefutni. Ehhez nem egy régiségvásárra volt szükség, hanem az Ebay magyar változatára, a Vaterára, ahol egyszer teljesen véletlenül keresgélve rátaláltam egy aukcióra, ahol egy századfordulós magyar kivándorló hajóládáját árulták. Lehet néha ilyenekkel találkozni például az Ebay-en is (immigrant trunk), de az eredeti állapotban (original, mint condition) lévők elég borsos árúak. Egy szó mint száz, beneveztem a licitbe és sikerült NEVETSÉGESEN olcsón leütni a hajóládát.

Az rögtön látszott, hogy nem kis méretű, hiszen be sem fért az autómba. Alaposabban megvizsgálva kiderült, hogy egy Csatáry Józsefné nevű asszonyé volt, aki New Yorkból utazott haza vele egészen a Bereg-megyei Gulácsra. Sajnos, a visszavándorlási adatok nagyon töredékesek, így csak annyit lehet biztosan tudni, hogy Csatáryné 1906-ban érkezett az USA-ba, feltehetően a férjét követve. Azt nem tudni pontosan, mikor tért haza, ám férje második alkalommal is megpróbált kivándorolni – 1921-ben Liverpool-ból kelt útra, de az amerikai hatóságok nem engedték be az országba és deportálták. Ennek oka nem derül ki, azonban az igen, hogy a pennsylvaniai Alientown-ba tartott és felesége keresztneve Terézia volt, akivel Gulácson lakott.

A láda különösen érdekes, mivel a hazaút minden állomása azonosítható. A Hamburg-Amerika Linien társasággal utazott New Yorkból Hamburgba, majd a Német Államvasutakkal Budapest-Keleti Pályaudvarig. Ezt követően vonattal kellett Nyíregyházáig utaznia, majd átszállni Vásárosnamény felé. Gulácsra pedig minden bizonnyal kocsival jutott el, ami további néhány kilométerre volt.

 

A láda remek állapotban van, még az eredeti zár és annak kulcsa is megvan – nem hiába Everlast a márkajelzése. (Ezt azonnal ki is próbáltam, mert sikerült véletlenül bezárnom – aggódtam, hogy ki tudom-e nyitni, de a száz évesnél is régebbi zárszerkezet azonnal kinyílt.)

 

A láda későbbi sorsáról sajnos semmit sem sikerült megtudni, de állapota arra enged következtetni, hogy nem nagyon használták (szerencsére). Terveink szerint a láda egy jövőbeli állandó kiállítás része lesz, ahol minden érdeklődő megtekintheti ezt a roppant érdekes, fából készült kordokumentumot.

A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú “Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program” című kiemelt projekt keretei között valósult meg.

Egy érdekes történelmi dokumentum margójára

Debrecenben minden második hét vasárnapján régiségvásárt rendeznek a Tesco parkolójában (Ezen a linken elérhető a rendezvénynaptár), ahol időnként igencsak érdekes tárgyakra lehet bukkanni a második világháborús légvédelmi szirénától a fél évszázados babakocsiig. Ha tehetem, kimegyek, mert érdemes időnként átböngészni a képeslapokat (hamarosan írok majd arról is, hogy a régi képeslapok gyűjtése hogyan kapcsolódik ehhez a projekthez), hiszen néha váratlan kincsekre találok: egy-egy kivándorló Fiuméból, esetleg Amerikából hazaküldött üzenetére.

Régiségvásár – Debrecen

Egy standnál éppen képeslapokat böngésztem, amikor egy igencsak érdekes történelmi dokumentumon akadt meg a szemem. Még nem láttam ilyet, bár olvastam róluk. Meg is vettem azonnal (nem is nagyon drágán)  – hadd mutassam be a kedves olvasóknak.

Pénzküldő szelvény

A századfordulós kivándorlók többsége azzal a szándékkal érkezett az USA-ba, hogy minél több pénzt gyűjtsön — a korabeli számítások szerint ötszörös bérekkel lehetett számolni, így viszonylag hamar összejöhetett annyi pénz, amelyből kifizethették itthoni adósságaikat, támogathatták családtagjaikat, esetleg újabb földeket vásárolhattak. (Ehhez persze az is kellett, hogy szinte mindent megtagadva maguktól, “burdosházakban” meghúzva magukat kuporgassák össze dollárjaikat.)

Fontos kérdés volt, hogyan juttassák haza pénzüket, amennyiben családjuknak akartak küldeni. Legtöbben nem beszéltek angolul, nem ismerték a pénzküldés módjait, nem is bíztak az amerikai bankokban, így sokszor magyar bankárokhoz fordultak, akik vállalták, hogy megfelelő jutalék fejében ügynökeik révén eljuttatják a feladott összegeket Magyarországra. Ilyen szolgáltatást vállalt a pennsylvaniai Duquesne-ben irodát működtető Joseph Tomcsanyi is, aki vállalta, hogy két hét alatt eljut a nála feladott pénz a Magyarországon maradt családtagokhoz.

Tomcsanyi bankja csak egy volt a sok közül – a hatalmas igény remek lehetőséget nyújtott a zavarosban halászóknak, hogy becsapják a kiszolgáltatott kivándorlókat, akik gyakran soha nem látták viszont a feladott összegeket. Tomcsanyi legálisan működött, s arról tanúskodik a szelvény is, hogy Kosztyu István itthon maradt felesége megkapta a távoli Pennsylvaniából hazaküldött 82 dollárt, ami nagyjából 400 koronának felelt meg.

A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú “Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program” című kiemelt projekt keretei között valósult meg.

A kivándorlók dalai – kicsit másképp…

A kivándorlással természetesen együtt járt az is, hogy a magukkal vitt néhány ruhadarab, személyes emléktárgy, esetleg használati eszköz mellett a kivándorlók szülőföldjük-régiójuk kultúrájából is magukkal vittek egy-egy darabot – meséket, dalokat, nyelvjárását. Ezek a maguk mögött hagyott haza biztonságát, a hatalmas ismeretlen országban egy ismerős szót, dallamot jelentettek, segítve a nehézségek elviselését. Ezekben – mint egy borostyánba zárva – megmerevedett az elhagyott ország és vidék, s bár változatlannak tűnt, minél több időt töltöttek Amerikában, annál inkább fakult az ismerősök arca, annál nehezebb volt visszaemlékezni bizonyos dolgokra és észrevétlenül bár, de egyre több angol (amerikai, Hunglish?) szó, motívum keveredett a történetekbe és dalokba, hiszen ezek jelentették a mindennapok valóságát.

Éppen ezért roppant érdekes megvizsgálni a kivándorlók kultúrájának ezen elemeit, hiszen izgalmas elegyét adják az anyaország nyelvének, dallamainak, motívumainak és az újonnan megismert Amerikában elsajátított, megtanult, ellesett kulturális jegyeknek. Számos etnográfus foglalkozott ezzel a témával és természetesen jóval túlmutat egy rövid blogbejegyzés keretein, éppen ezért inkább egy érdekes példáját említeném a kivándorlók dalai feldolgozásának.

1989-ben jelent meg a Kivándorlás: Fejezetek a Nagy Kivándorlás történetéből című album, amelyet Földes László (Hobo) és Sebestyén Márta készítettek. Eredeti kivándorló dalok zenéjének és szövegének felhasználásával a dalokat Cserepes Károly írta és a két előadó közreműködésével nagyon izgalmas anyagot állított össze. Az eredeti magyar népdal motívumok egyaránt bemutatják a hazától való elválás nehézségeit (mivel jellemzően a férfiak vágtak először neki a nagy útnak, ezeket Hobo énekli) és ezek a dalok azok, amelyekben szépen lassan, alig-alig észrevehetően megjelennek az első angolszász zenei motívumok (ragtime, jazz, sőt rap).

Sebestyén Márta viszont az otthon maradtak nehézségeit mutatja be, hasonlóan szemléletesen, nagyon szép népi dallamokon keresztül. Ráadásul ő az, aki komoly kétségekkel szemléli magát a kivándorlást is és eljut odáig, hogy talán nem is érdemes követnie az Amerikába vándorolt szerelmét.

Mindenképpen érdemes belehallgatni az albumba.

Ízelítőül hallgassuk meg a Fiuméban című dalt.

Egy másik, szintén izgalmas dal a Duda-blues.

Jó szórakozást!

A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú “Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program” című kiemelt projekt keretei között valósult meg.

Álruhában egy kivándorlóhajón

A Magyarországról az Egyesült Államokba irányuló “Nagy Kivándorlás” a közvélemény érdeklődését éppúgy felkeltette a XX. század első éveiben, mint a szakértőkét — történészek, szociológusok, közgazdászok könyvek és cikkek tucatjaiban foglalkoztak a tömeges kivándorlás lehetséges okaival, az esetleges követendő kormánypolitikával, a kivándorlók magyarságának megőrzésével, stb.

Ultonia

Az elkészült tanulmányok közül mindenképpen az egyik legérdekesebb Tonelli Sándor (1882-1950) munkája, amely az Ultonia: Egy kivándorló hajó története (Budapest, 1929) címet viseli. Tonelli közgazdász és társadalmi szakíró volt, aki számos könyvet írt társadalmi-gazdasági témákban.

Tonelli Sándor

Az ő érdeklődését is felkeltették a kivándorlást kiváltó társadalmi-gazdasági tényezők, ám meg volt győződve arról is, hogy csakis megbízható, első kézből származó információkra építve lehet helyes következtetéseket levonni. Éppen ezért úgy döntött, hogy álruhában, kivándorló fotográfus-segédnek álcázva magát, jegyet vált egy kivándorló hajóra, hogy a Fiume és New York közötti úton személyesen is tapasztalatokat gyűjthessen a fedélközben uralkodó körülményekről, illetve a kivándorlókkal elbeszélgetve megtudhassa, milyen motivációk miatt jutottak arra a döntésre, hogy a tengerentúlon próbálnak szerencsét.

Az S.S. Ultonia

Tonelli 1907. november 26-án szállt fel a Cunard társaság Ultonia nevű hajójára, amelynek fedélzetén december 19-én érkezett meg New Yorkba. A tengeri út során nem tétlenkedett: álcáját remekül kihasználva könnyedén utastársai bizalmába férkőzött, így azok sok mindent elmondtak neki életükről, körülményeikről, illetve arról, miért vágtak neki a kockázatos útnak. Ráadásul Tonelli (ál-) fotográfusként fényképeket is készíthetett (a kivándorlók szívesen pózoltak a teljesen megbízhatónak tartott fiatalembernek), így a feljegyzéseiben szereplőket vizuálisan is megörökíthette. Nem véletlen, hogy könyvét “írott fotográfiáknak” nevezi.

Az álruhás közgazdász kemény kritikával illette a fedélközben uralkodó körülményeket és nem fukarkodott a magyar kormány és a hatóságok tehetetlenségének bírálásával sem. Több száz interjút készített utastársaival (hogy ne keltsen gyanút, jegyzeteket éjszaka készített), amelyek révén kiválóan feltérképezhette a magyarországi körülményeket, amelyek fő push-tényezőként szolgáltak a tengerentúli kivándorlás folyamatában.

Ellis Island

Részletesen foglalkozik a kivándorlási törvényekkel és bemutatja a “Sóhajok Szigetét”, Ellis Islandet is, ahol ő maga nemcsak gond nélkül jutott át, de állást is ajánlottak neki, mivel a magyaron és angolon kívül számos nyelven értett! Hazaérkezése után feljegyzéseit több száz oldalas jelentés formájában elküldte az illetékes belügyminisztériumi államtitkárnak, ám ennek semmilyen visszhangja sem volt, illetve magának a dokumentumnak is nyoma veszett — sajnos. Fotósorozatát a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum őrzi.

A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú “Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program” című kiemelt projekt keretei között valósult meg.

Az “Újvilág egy más világ”…

A tengerentúli kivándorlás irodalmában különösen izgatnak azok az ismeretterjesztő kötetek, könyvecskék, füzetek, amelyek praktikus információt szolgáltattak a leendő kivándorlók számára a kivándorlás folyamatáról, a törvényi szabályokról, illetve segítséget nyújtottak az amerikai viszonyokhoz való alkalmazkodásban. Nyáron a Debreceni Egyetem Nyári Egyeteme által szervezett konferencián is erről tartottam előadást, most pedig megjelent a kérdést elemző tanulmányom is “’The New World is a Different World:’ Hungarian Transatlantic Emigrants’ Handbooks and Guidebooks, 1900-1919” címmel az American Hungarian Educators’ Association elektronikus folyóiratában. Ha valakinek van kedve angolul olvasni kicsit a témáról,  a belinkelt oldal alján letöltheti a teljes cikket: http://ahea.net/e-journal/volume-6-2013/8.

Természetesen örömmel fogadok minden kérdést, kommentárt. Jó olvasást!

A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú “Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program” című kiemelt projekt keretei között valósult meg.